ÉJSZAKAI VEDUTÁK

A parkoló autók, épületrészek – sajátos személyiséget öltve – elhagyatottságot, magányt, az emberi jelenlét nem csupán fizikai hiányát fejezik ki, ahogy Pilinszky János írja Apokrif című versében. „Sehol se vagy. Mily üres a világ./Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” A képek kulcsszava tehát a magány, alapanyagaik pedig vastag fa táblák, kicsit bizáncias, ikonokra emlékeztető hangulatot kölcsönözve a kisméretű képeknek. Személyes terük épp akkora, amekkora távolságból szemlélni lehet őket: legfeljebb karnyújtásnyi. Körülbelül ez az a közelség, amelyből átlagos aurájú emberek beszélgetést szoktak folytatni egymással, de ilyen távolságból nézzük ösztönösen a festett és rajzolt portrékat is. Nyilvánvalóan nem csupán a megfigyelés, hanem lelki történések, kommunikációs mozzanatok tere is a műtárgy és befogadó intim zónája. Beszédes képek ezek tehát, amelyek halkan, de határozott hangon szembesítenek minket a mindennapok zajában alig halható városi magány sokrétű természetével. Csak meg kell hallanunk…